Ona Kovács vagyok. Hetvenéves, bár én inkább úgy mondom: ennyi almát már összegyűjtöttem az élet kosarába. Van köztük édes, savanykás, ütődött és nagyon szép is, de mindegyik adott valamit.

Budapesten élek, sok időt töltök a konyhában, a kis kertemben, könyvek mellett és sétákon. Az otthonom nem múzeum. Néha morzsa van az asztalon, néha túl sűrű lesz a leves, néha elfelejtem, hová tettem a szemüvegem. De van benne fény, igazi étel és emberi melegség.

Azért kezdtem írni, mert körülöttem egyre többen kérdeznek egyszerű dolgokat: mit főzzek, ha nem akarok bonyolultat, hogyan legyen több erőm, hogyan lehet nyugodtabban élni, hogyan lehet újra megszeretni a reggelt.

Nincsenek csodaválaszaim. De van sok mindennapi tapasztalatom: fazékban, kertben, hosszú sétában, családi beszélgetésben, egy csésze tea mellett.

Nem eszem mindig hibátlanul. Nem minden reggel kívánom a tornát. Néha megeszem egy szelet süteményt, és néha még egy kicsit kérek. De megtanultam figyelni a testemre, és nem haragudni magamra egy emberi nap miatt.

Az én egészséges életem nem tiltólista. Inkább tisztelet: aludni, rendesen enni, kimenni a levegőre, felhívni valakit, nevetni, és helyet hagyni a csendnek.

Hiszek abban, hogy az étel legyen érthető. Hiszek abban, hogy a mozgás lehet lassú, és mégis sokat ér. Hiszek abban, hogy idősebben nem kell eltűnni az életből, csak meg kell találni a saját tempót.

Egy szép nap nem mindig nagy tervekkel kezdődik. Kezdődhet egy pohár vízzel, egy nyitott ablakkal, fénnyel a konyhaasztalon és azzal a gondolattal: ma kicsit kedvesebb leszek magamhoz.

Nálam az otthon leginkább illat, fény és ember. Ha alma sül, ha valaki a széken hagyta a kardigánját, ha gőzölög a leves, akkor az otthon él.

Itt nem találsz szigorú hangot. Találsz recepteket, apró szabályokat, teázós beszélgetéseket, gondolatokat a kertről és emlékeztetőket arra, hogy az élet nem csak ünnepnapokon történik. Ott van egy egyszerű szerda reggelen is, a konyhában.